vészesen üres vagyok néha. mintha nem értene meg senki. mintha nem is akarnám, hogy értsenek. az a fárasztó kettősség, amivel bele akarom magam préselni egy átlag létbe. folytonos küzdelem magam közt, és a társadalom által elvárt én közt. meg akarok felelni, hogy illeszkedjek. hogy ne mutogassanak rám ujjal. hogy ne egy mások által megváltoztatni való ember legyek. pedig senki nem kényszerít, mégis… egyszerűen tudom, hogy nem ilyennek kellene lennem, nem lenne szabad ennyit éreznem. a szememre tapasztanám a kezem. mégis megérzem. mégsem menekülhetek. a világ gyorsabban pörög, mint hogy képes legyek mindent feldolgozni. aztán beletörődöm, hogy nem veszem sorra a számban megbúvó ízeket. egyszerűen lenyelem sokszor ezt az életet. és úgy teszek, mintha sejtésem sem lenne róla, hogy belül tudom: élni nem csak így lehet.