reggel, miután felébredtem, te voltál az első
gondolatom a gőzölgő kakaó felett.
mára már részem lettél, szeletke jóságom
a mindennapokra - vagy talán még annál is több.
ablak redőnye alatt szökik be a szürke fény,
meredten bámulom a tv pirosan világító gombját,
visszafelé számolom a napokat - mikor látlak újra,
mikor minden mozdulatban "szeretlek" rejtőzik.
benne lapul a meghajtott papírszívekben, amiket az
inged zsebébe teszek - nap, mint nap.
az összekulcsolva átfagyott kezekben és az
egybebújtatott lábakban - amiket folyton pakolgatsz.
a szoros ölelésekben egy hosszú nap után,
kócos hajunkban és az elszakad övemben
- még most is rejtély mi történt vele.
szóval várok, most csak csendben, ágyban üldögélve
nézem odakint a dermedt fákat, hogy veled még
átfagyni is jobb odakint, mint egyedül lenni idebent.
hogy minden találkozás kiszakít a valóságból, de
minden elválás visszaránt. pedig lassan megtanuljuk
kizárni a külvilágot - rebellisként ölelni egymást
a tömegben - csak lennél már itt és nevetnél
bele a csendbe itt körülöttem. (forrás: Boroskóla)