boldogtalan varázslat.

Hímneműnek lenni születés kérdése. Férfinak lenni kor kérdése. De úriembernek lenni választás kérdése.

Köszönöm a díjat:  Staystrong -nak és  Morwen -nek. :) Szabályok: 1. Írj magadról 10 dolgot! 2. A jelölő minden kérdésére őszintén kell válaszolni! 3. Tegyél fel te is 10 kérdést jelöltjeidnek! 4. Küld tovább 10 embernek (visszaküldeni nem lehet)!

Azt hiszem, fogalmam sincs, hogy mit csinálok, pedig szeretném tudni. Tudatában szeretnék lenni a gondolataimnak, és annak, hogy miért pont ezeket gondolom. Tudni szeretném, hogy miért csinálom azt, amit csinálok, kézben szeretném tartani a tetteimet. Tudatában szeretnék lenni érzelmeimnek, és ki is szeretném tudni fejezni azokat. Cselekednem kell. Hosszú listákat írhatnék azokról a dolgokról, amelyeket meg kellene változtatnom magamban annak érdekében, hogy jobb emberré, jobban működő emberi lénnyé válhassak. Tisztában vagyok ezzel, csak azt nem tudom, hogy valósítsam meg.

A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem a fájdalmadat. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.

Inkább én haljak meg, semhogy nélküled tengődjek.

A valódi szerelem elszakíthatatlan. A valódi szeretet elvághatatlan. Ha kicsit hátrébb húzódsz, ha visszaveszel hangodból és jelenlétedből, az érzelmi kötések nyúlni kezdenek. A feleslegesek leszakadnak, a lényegesek kitartanak – a távolság minden érdekkapcsolat alól felszabadít. Sose akard ésszel kitalálni, hogy melyik érzelem valódi, s melyik nem.

Amíg szeret valaki, többnek lát, mint amilyen vagy. Szebbnek, okosabbnak, kedvesebbnek, kívánatosabbnak. Fölfelé néz rád. Nagyobb értéknek vél, mint amilyen vagy.

Tudom, mit érzel. Én is ezt gondoltam, hogy nincs olyan, aki engem szeretni tudna, nincs olyan, aki megérti mindazt, ami bennem zajlik, aki ugyanazokat a dolgokat csinálja, akit ugyanaz érdekel, aztán egyszer találkoztam Vele. És onnantól minden megváltozott, mert tudtam, hogy egymás mellett a helyünk. Mert ő én, én pedig ő, mi összetartozunk. Egyszer mindenki párjára talál. Eljön érted. Tudni fogod, amikor megérkezik.

Figyeld meg, ha boldog vagy, hogy repül az idő. "Jé, már este van!" Ha pedig nagyon boldog vagy, akkor az idő nemcsak repül, de meg is szűnik. Nincs. Egy olyan dimenzióban vagy, ahol nincsenek órák. Nincs holnap. Tegnap sincs. "Most" sincs - mert ha már tudod, hogy "most" van, nyomban félni kezdesz, hogy elmúlik az egész.

Te és én… két ember távol egymástól, mégis oly közel. Nem számolom a lépteket, vajon mennyi lehet? Te és én… látjuk ugyanazokat a felhőket, a kék eget; tudom, s érzem, te is ebben a pillanatban erre gondolsz. Te és én élünk valahol e félteken s nézzük a messziséget. Nézd most az eget, mily kék és szép. Magányos éjjelen lásd a sok csillagot… én most veled vagyok akkor is, ha nem látsz s nem érhet el a két karod. 

" Szeretlek !" Mi ez?! Mi az, hogy " szeretlek "? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult . A sejtjeim szomjaznak rád. Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! De hol jön ehhez a szó, hogy " szeretlek "?!

Nem számít, hogy milyen az időjárás, hogy mennyi az idő, hogy szombat van vagy szerda reggel, hogy épp álmodom vagy ébren vagyok. Nem számít, hogy milyen a világ, ha te nem vagy velem.

A szívem ott van, ahol te vagy (...). Hát nem érzed, mit jelentesz nekem? Amióta megismertelek, megfordult velem a világ. Már semmi sem olyan, mint régen. Értelmét veszítette minden, ami régebben lázba hozott. Nem akarom már mindenáron megváltoztatni a világot. Veled akarok lenni. Téged szomjazlak. A csókodra, az érintésedre, a szerelmedre vágyom. 

  Egy ritka és hihetetlenül szerencsés pillanatban találkozol majd az emberrel, aki megváltoztatja az életed. Akiből sohasem elég, és nem számít, mennyi idő telt el, és hogy már az összes hibáját ismered, még mindig hanyatt esel tőle. Ez a szerelem. A többi mind csak gyenge utánzat.

Ha valóban megszeretlek, s te megszeretsz engem: egyikünk sem lesz többé az, aki volt.

Hogy igazából kik vagyunk? Azt nem a karcsú derekad és a szép pofid fogja elárulni. Nem számít, milyen színű a hajad vagy, hogy hányas fehérneműt hordasz. Sőt, még az sem mit mutat a bankkártyánk. Ostoba az aki azt gondolja, ha magára kap valami márkás göncöt értékesebb lesz. De kevesen mernek ennél mélyebbre merészkedni. Ahhoz más értékrendet kellene felállítani az emberi tudatban! És ahogy végignéztem a mostani férfiakat és nőket, azt állapítottam meg, soha nem volt ennyire elveszett agyatlan világ.

Ezerszer jobban fájna, mint gondolod, ha egyszerűen csak kisétálnál az életemből. Az, amit irántad érzek minden pillanatban erősödik.

Vannak olyan ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.

Az igazi nő vonzó de nem tökéletes! Az igazi nő félelem nélkül lehülyéz, nem rettegve attól, hogy ezért elhagyod! Az igazi nő titokzatos. Ösztönösen tudja hogyan kell szeretnie, hogy össze ne törje az álmokat. Az igazi nő feltétel nélkül tud szeretni. Az igazi nő maga a szerelem.

Egy hónapja öleltél utoljára, összefonódva. Karod súlya alatt feküdtem, összehúzódva, mint egy apró állatka, aki retteg attól, hogy a biztonság reggelre elmúlhat. Elrebben. A súlyt felváltja a pillekönnyű semmi. A nem lét. Az, hogy nem vagy itt. S most a hatalmas súly, ismét nehezedik, nyomja mellkasom, feszíti. Belülről, vagy kívülről. Honnan is tudhatnám már. Az éjjel elvesztette a tartalmát. A funkcióját. a teher, a fájdalom az új súly. Melyet cipelek. Mely közel sem a biztonság nehezéke. Egy vékony papír vagyok, hártyának tűnök. S a hiányod a szikla, a nehezék. a feloldozhatatlan kötelék. Menekülnék előle, hozzád. A hiányodtól egészen a szívedig. A belőled fakadó boldogtalanságból, abba a boldogságba, amit szintén te tápláltál belém. M ondd, hogy legyen helyem így a világban? ( Gipsz égbolt )

Van egy lány, szíve érzékeny. Sokszor morcos, boldog, fáradt, vidám, néha nem találja a helyét a világban, sokszor szomorú, és néha pesszimista, sokszor hiányzik neki valaki, van amikor összetörik a szívét. Sokszor elbotlik, hibázik, de mindig tovább lép, hol segítséggel, hol egyedül. Hisz az életben, tele van reménnyel. Ő csak egy lány, egy hétköznapi átlagos ember, akinek szíve tele van érzelemmel.

Képtelen lennék létezni Nélküled!

Úgy érzem az első nagyobb csalódás után már bármit kibírunk. Rájövünk, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne pótolni és elfelejteni. Idővel arra is rájövünk, hogy nem vehetjük magától értődőnek, ha valaki mellettünk van, mert bármikor elmehet. Ahogy mi is bármikor tovább léphetünk. És amit még megtanultam az első nagyobb fájdalomból az az, hogy értékelni kell a másikat! Nagyon kell értékelni. Nem szabad valaminek annyira hétköznapivá válnia, hogy ne küzdjünk érte! A mosolyokért, a szerelemért, a szép szavakért, a boldogságért - ezekért megéri küzdeni.

Talán ezt szeretem benne a legjobban, amilyenné engem tesz. Nem azt, ahogy érzem magam tőle, hanem amilyenné tesz.

Élveztem, amikor kettesben lehettünk, és szerettem volna még több időt vele tölteni. Nemcsak aznap este, de másnap, harmadnap... Minden - a könnyed nevetésétől az eszén át a segítőkészségéig - olyan újszerűen hatott rám, és nagyon imponált. A közösen töltött idő arra is rádöbbentett, hogy mennyire magányos voltam az előtt, hogy vele megismerkedtem.

Ha találsz valakit, akibe mindennap első látásra beleszeretsz úgy, hogy közben az érzés nem múlik, csak erősebb lesz, na az szerelem.

Mindig várok rád, míg van elég erő a szívemben, soha nem adom fel, ne is kérd, ezt nem teszem, mindig harcolok érted, küzdeni fogok, míg bírja szívem, nem adom fel, hiszen mindig küzdeni kell!

Az ész gyakran még alszik, mikor a szív már mindent tud, mindent látott, mindent érez.

Nem mindegy kihez kerülsz közel, ahogy az sem mindegy, hogy mikor és mennyire. Minden ölelés más, de az összes közül csak egyetlenegy lesz IGAZI.

Nem számít mikor jött, nem fontos, hogy nem volt mellettem a kezdetek kezdetétől. A lényeg, hogy megjelent és azóta nem hagy el. Soha nem hagyott még cserben; én sem hagyom őt. Nagyon vigyázok rá! Hatalmas kincs az életemben. Meglehet, ő az egész életem.

Talán a szerelem az, mikor egész éjjel hallgatnád a hangját, és nem fáradnál bele ebbe a hallgatásba. 

Hiszek az őszinte mosolyokban, a boldogságban, a tiszta szívű emberekben. Hiszem, hogy mi alakítjuk az életünket, és ez az egész éppen csak annyira varázslatos, amennyire mi tesszük azzá. A gondolatainkban is. Hiszem, hogy egyszer majd minden a helyére kerül, minden pontosan úgy alakul, ahogy kell, csak türelmesnek kell lennünk az igazán jó dolgokhoz. Hiszek az Élet szépségeiben.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést, illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy az ő közelében lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa, és amikor egymás karjaiba olvadunk, megszűnik létezni a világmindenség.

Én sose hittem, hogy van ilyen, kinevettem azt, aki azt állította, hogy jöhet az életben olyan pillanat, amikor egy másodperc töredékére megáll forgásában a világ, s hirtelen megváltozik minden – velem akkor ez történt. Csak néztem rá; és minden sejtem azt mondta, én erre az emberre vártam egész életemen át.

A nőnek, akit a férjem szeret! Ha ezt olvasod, akkor így van. Szeret Téged. Ha kételkednél, vagy ilyesmi...nem adta volna ezt neked. Csak remélni tudom, hogy te is így érzel iránta. De írni akartam neked egy levelet, mert tudnod kell egy nagyon fontos dolgot. Hálás vagyok, hogy rád talált. Bárcsak ott lehetnék valahogy, hogy találkozzunk. Talán valamilyen módon ott is vagyok. A férjem és a két gyönyörű gyermekem mellett te vagy a világon a legfontosabb ember a számomra. Mert én elmentem és ők már a tieid. Neked kell vigyáznod rájuk. Megnevettetned őket. Átöleled, ha sírnak. Mellettük állsz és megtanítod őket a helyes dolgokra. Ez a gondolat reménnyel tölt el. Remélve, hogy Alex emlékszik rá, milyen fiatalnak és szerelmesnek lenni. Remélve, hogy Josh talál valakit, akivel horgászhat. Remélve, hogy Lexie-nek lesz valakije, aki segít neki az esküvőjén. Remélem egy nap a családom újra egész lesz. De leginkább azt remélem, hogy valahogy, ott vagyok veletek és vigyázok rátok.

Csak mert nincs herceged, az nem jelenti azt, hogy nem vagy hercegnő. :)

Nem tudom pontosan megfogalmazni, voltaképpen mit is értek azon, hogy két ember összeillik. Talán azt, hogy ha együtt vannak, megszűnik a magány. Minden emberi szenvedések legnagyobbika, a magányosság akkor a leggyötrelmesebb, ha emberek között, még inkább, ha társunk mellett érezzük. De ha ráakadunk arra az emberre, aki mellett szünetel a magányosság érzete, annál álljunk meg! Mert az az igazi!

... és mindennap megfogom köszönni az Életnek azt a sok szépet, amit adott. Mosolyogni fogok a szomorú napokon, akkor is, ha már többé semmi okom sem lesz rá. Boldog leszek akkor is, ha a világon minden a padlóra kényszerít. Nevetni fogok mások értelmetlen viccein, és majd mindenkit megértek,megvigasztalok, akinek szüksége van rá. Úgy fogok élni, hogy egy tettem és egyetlenegy percem sem bánom meg, mert rájöttem, túl kevés az időnk ahhoz, hogy elpocsékoljuk a haragra és a szomorúságra.

Ő már azelőtt is az életem része volt, mielőtt még megismerkedtünk volna. Nem volt szükségünk szavakra, pillantásokból, gyengéd érintésekből és mosolyokból is megértettük egymást. Olyanok voltunk, mint két fénysugár, melyek egymás köré fonódva eggyé válnak. Érzékeim kiéleződtek, a színek színesebbek, a szagok, hangok és ízek kifejezettebbek voltak. Bővelkedtünk a gyönyörűség és öröm pillanataiban.

Benned van minden: virágok, a tűznek fénye, csillagok és énekesmadarak, a nyár illata, nyugalom a virradat előtt. Szeretni fogok veled táncolni, énekelni, olvasni, tervezni, veszekedni. Szeretni foglak civódva és fáradtan, bátran szeretlek félelemben, boldogságban, borzalomban és győzelemben. Szeretni foglak minden évszakban és változásban.

Van, hogy valakit ki kell törölnöd az életedből ahhoz, hogy boldog lehess... ez persze nem azt jelenti, hogy nem szereted őt. Csak annyit jelent, hogy magadat jobban szereted.

A boldogság mindig elszökik. Mindig elmegy egészen addig, amíg nem hiszel abban, hogy megérdemled. Onnantól kezdve, hogy magától értetődően az életed részévé teszed, nem fog eltűnni. Nem is kell félned tőle. Onnantól kezdve majd megtanulod, hogy mindenkinek mást kell hoznia, másfajta boldogságot. Eufórikusat, minit, aprót, nagyot, felejthetetlent, vagy bármit. Valami érdekeset, olyat, amit mindig hozzá fogsz kötni - a mosolyához, az arcához, a szemeihez. Senki máshoz, csak hozzá. 

Mindig azt hittem, hogy muszáj megküzdeni az élet hullámaival, legyenek bármekkorák is. De talán mégsem olyan nagy őrültség sodródni velük, amíg előrevisznek. 

Volt, hogy megláttad és megállt a szíved. Tényleg. Meg kellett kapaszkodnod, hogy ne ess össze. Mert van ilyen, még mindig. Amikor azt hinnéd, már senki sem tud megérinteni hirtelen betoppan valaki, aki felforgat minden addig kiagyalt elméletet, és bebizonyítja, hogy a fele sem igaz, hiszen csak az van, amit a pillanat hoz, az meg hozhat bármit. De a pillanat mulandó. Egyszer még ott van, aztán meg eltűnik hirtelen. Már nem is tudod, hogy milyen volt az a mosoly, az az ölelés, egyszerűen csak azt tudod, hogy volt. Lehet, hogy soha többet nem lesz olyan, vagy már vissza sem jön, de volt - és ezt kell megbecsülni. Azt, hogy amikor kellett ott voltál a pillanatban, és megtapasztaltad azt, amire más egy életen át vágyik. Érezted, és elfogadtad. Szeretted a pillanatot, és nem bántad, hogy el kell mennie.

Drága Allie! Tegnap éjjel nem tudtam aludni, mert tudom, hogy mindennek vége köztünk. Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni. Az igazi szerelem felemel és mindig többre sarkall, lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled.

Amíg nem találok rád, én se vagyok egészen. Tudod, hogy így van. Sokszor tapasztaltad már, és lehet, hogy most is éppen ezt éled meg: szeretet nélkül félemberek vagyunk.

De az idő, azon kívül, hogy begyógyította a sebeimet, valami egészen különöset is tartogatott a számomra: megmutatta, hogy életünk során képesek vagyunk egynél több embert is szeretni.

Mindig tudni kell, mikor ér véget az élet egy-egy korszaka. Ha mindenáron időzni akarsz benne, a kelleténél is tovább, akkor már se örömöt, se értelmet nem találsz a maradékban.

Azt hiszem egy részem, egészen apró, picike részem, de mégis csak hozzám tartozik - mindig rád fog várni. Sosem fog elmúlni az az apró suttogás az agyam leghátsó zugában, hogy mi lett volna ha, és ha majd meglátlak, lepereg pár filmkocka, hogy minden történhetett volna másképpen, de nem történt. És ez így van jól. Már nem is fáj, nem szenvedek tőle, képes vagyok őszinte mosollyal és nyugodt szívvel gondolni rád, tudom az eszemmel, hogy soha semmi sem fog történni köztünk, de az az apró rész a szívemben mindig várni fog. 

Becsomagolnám ezt a pillanatot, hogy örökké tartson. Hogy ne fogyjon el a mosolyom, hogy ne szakadjon meg a most. Félek a szakadástól. A hirtelen töréstől. Hogy csak elröppenő illúzió. Pedig halkan kuncogok, ráncok feszülnek a szemem sarkában, egymásnak dörzsölöm a lábam a zokniban és felhúzom mellkasig, hogy el ne szökjön belőlem ez az érzés. Legalább csak ma estére ne. ( Forrás )

Érzést bárkinek adhatsz. Az nem olyan, hogy aztán elfogy, és nem lesz több. Nem. Annál inkább jobb, minél inkább mersz adni, hiszen visszakapod, és még több lesz belőle. Mélyebb lesz és igazabb - mert megtanulsz kapni. De lehet, hogy nem jön vissza. Te csak adod, meg adod, de nem érkezik az, amit várnál. Az egyetlen dolog pedig, ami kimondatlanul marad, a remény, hogy majd más visszaadja. Az élet, vagy valaki. És tudod, így is lesz. (...) Vedd észre, ha kapod, és fogadd el, engedd magadba. Egyszer pedig eljön majd a nap, amikor adsz, és az adja vissza, akiért a világot kimozdítanád a helyéről anélkül, hogy bárki élete sérülne.