... a szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó, csak azt a bizonyos nevet... Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz, ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte, de aztán rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről...